Egy ismerősöm mesélte, hogy mire hazajöttek a jól megtervezett nyaralásról, betörtek a házukba és elvittek minden értékesebb holmit. Egy darabig nem értette, hogy a kutya miért nem jelzett, s hogy miért nem vették észre a szomszédok, de aztán szép lassan megvilágosodott. Minden információ, amely a betörés megtervezéséhez szükséges volt, felkerült valamelyik közösségi portálra, s hozzáférhető volt mindenki számára. A lakás belsejéről a saját profiljában voltak szép fotók, így a betörőknek sokan nem kellett azon sem töprengeni, hogy mit hol keressenek, még az új tévé (amelyről szintén ujjongva mesélt az adatlapján) garancialevelét is elvitték. A kutya pedig nem jelzett, hiszen abból sem csinált titkot, hogy Blacky bár ijesztőnek néz ki, és ugat, de abszolút lekenyerezhető. Le is kenyerezték, így mondjuk legalább a kutya élete nem volt veszélyben, de miközben ő lelkesen posztolta a szebbnél szebb nyaralási fotókat Krétáról a házuk kiürült.

Hitetlenkedve hallgattam, s bár láttam ilyet egy amerikai sorozatban, ahol épp egy gyilkos szedett össze minden tudnivalót áldozatairól ezen a módon, de olyan távolinak, hihetetlennek tűnt az egész. Aztán tessék: itt van! Az ember megoszt egy információt a barátaival, aztán kiderül, hogy az egész világ látja, nyitott könyv az élete.

Próbaként - természetesen nem betörési célzattal - a saját profilom alapján néhány ismerősömet ellenőriztem le úgy, hogy kizárólag a közösségi portálon található információkat használtam. Természetesen nem csak a közvetlen ismerőseim adatlapjai váltak így elérhetővé, hanem mindenkié, aki nem tiltotta le az illetéktelenek elől. Gyakorlatilag mindent megtudtam néhány óra leforgása alatt a kiválasztott célszemélyekről. Nem csak annyival lettem gazdagabb, hogy hány gyerekük van és mikor volt az esküvőjük, de a csoportképeken megjelölt "barátok" adatlapjain továbbhaladva betekintést nyertem a náluk szervezett szülinapi buliba - és így ismerem a lakásuk belsejét, ahol soha nem jártam -, az általuk kommentelt hírek alapján viszonylag pontos képet kaptam nem csak politikai, hanem kulturális és egyéb nézeteikről, feltérképeztem zenei ízlésüket és nagyjából azonosítottam a munkával töltött órákat, s a munkához való viszonyukat is. Meredten néztem a képernyőt, mert nem hittem, hogy ez ilyen könnyű...

Aztán új feladatot találtam ki magamnak: mindent megtudni egy olyan ismerősömről, aki határozottan elzárkózik mindenféle közösségi portál használatától, tehát neki saját profilja nincs is. Ehhez kellett egy kicsit "csalnom", mert a google-ba beütve a nevét igyekeztem legalább néhány olyan ismerősére bukkanni, akinek viszont van profilja és el tudok indulni, illetve a nevéből képzett "feleségneveket" is ellenőriztem, és ahol egyezést találtam egyéb paraméterekben, azokat félretettem, majd tüzetesen átnézegettem a képeket és már meg is voltak a kezdő szálak. Kicsivel hosszabb időbe telt, de nem igényelt különösebb számítástechnikai tudást, s az internettől magát távoltartó ismerősömről többet tudtam, mint álmomban gondolni mertem volna. Hozzáfértem családi fotókhoz, régi bulikon készült, már-már kompromittáló adatokhoz, láthattam, ahogy a gyermekeivel nyaral, pedig előtte nem is tudtam, hogy van gyereke, s találtam olyan bejegyzéseket is, ahol megemlítődött, így a történetbe ágyazva pontos képet kaptam az elmúlt időszak néhány hétvégi kiruccanásáról, egy egri kirándulásról és megtudtam, hogy mi a kedvenc itala - ez utóbbit mondjuk tényleg teljesen véletlenül.

Jó dolog ez az egész közösségi portál dolog - régen így gondoltam. Olyan ismerőseimmel kerültem virtuális kapcsolatba, akiket évek óta nem láttam. De ha nem láttam őket évek óta, valóban az ismerőseim? Tudom, hogy ők most mivel foglalkoznak és mire használják esetleg az általam felírt adatokat? Nem. Nyilvánvalóan, ha nem tartottuk a kapcsolatot, nem is volt fontos. Akivel fontos volt, azzal az internet nélkül is megtaláljuk egymást. Átnéztem a saját profilom, s rájöttem: nem szükséges ennyi képet tárolnom mindenki számára elérhetően, nem kell, hogy lássák, merre és kivel jártam. Elkezdtem akkurátusan tisztogatni, mígnem már ott tartottam, hogy üres volt a profilom. "Lehet valahogy profilt törölni?" - gondoltam. Aztán mielőtt kiiktattam volna magam a közösségi portálok világából, inkább elolvastam tüzetesen a hozzáférési feltételeket.

Csoportosítottam az ismerőseimet, zároltam a magamról feltöltött információkat meghatározva azon kört, aki ahhoz hozzáfér, és akik amúgy is, a közösségi portál nélkül is tudják azokat, hiszen rájuk bízom a lakáskulcsom, ha nyaralni megyek, ők vigyáznak a kutyámra, velük találkozom hétvégente vagy munka után. A többiek nem láthatnak belőlem semmit, de a többiek körét is szűkítettem: végignézve az ismerőseimet kb. a 20%-ukról kiderült, hogy soha nem találkoztam velük a valóságban, csak valamilyen projekten keresztül kapcsolódtunk, de ez még nem tett minket ismerősökké a szó szoros értelmében, így őket töröltem. Most biztonságban érzem magam, de nem írom be az adatlapomra, hogy mikor megyek nyaralni. Az ördög nem alszik.

Üzenem mindenkinek, hogy én nem nyaralok soha, a kutyám torokra támad és amúgy sincs semmi értékem - a magánéletemen kívül.

A kozmetikai típusú kezeléseknél az ember lánya soha nem lehet biztos abban, hogy mire számítson, mert általában mind a hirdetések, mind az egyéb beszámolók az eredményre, nem pedig a közben átélt megpróbáltatásokra koncentrálnak.

Ki ne emlékezne arra a kimondottan húsbavágó élményre, amikor élesben szembesült azzal, hogy a gyantázás az határozottan nem kellemes, sőt: kimondottan fájdalmas dolog - ha vannak még rajtam kívül olyan "öregek", akik tudják, hogy mi az a melegített gyanta, akkor meg különösen! De ettől még a gyantázás csak gyantázás marad, a fájdalmat elviseljük a "szépségért szenvedni kell" jó eséllyel nők által megalkotott örökigazsága mentén. Aztán egy idő után azt is megtanultuk, hogy vannak fájdalommentes módszerek, de ezek vagy rövid hatóidejűek vagy nem megvalósíthatók öncsonkítás nélkül vagy egyszerre mindkettő. Én még erősen emlékszem a ballagási bulira készülő, ámde egy véres tócsában a fürdőkádban álló énemre, aki próbálta valamivel leszorítani az elborotvált bokáját, s több tízéves tapasztalatom van atekintetben is, hogy egy borotvált láb meddig borostamentes (gyakorlatilag semeddig). Ámde a gyantázás nagy hátránya, hogy csak kinőtt szőrt lehet gyantázni, tehát valamennyire a szőrnek láthatóan jelen kell lennie ahhoz, hogy gyantával leszedhető legyen. Nem firtatom, hogy ki hogy hidalja át azokat a bizonyos "szőrnövekedést engedélyező napokat", de sejtésem szerint ez lehet az egyik oka a "fejfájásoknak".

Hogy hogy jön mindez a címhez? Hát úgy, hogy a lábhoz kapcsolódóan egy új őrület jelent meg kis hazánkban, méghozzá halpedikűr címen. Beneveztem egyre, már csak kíváncsisági alapon is, de ehhez persze kicsit be kellett avatkoznom a "szőrnövekedést engedélyező napjaim" alakulásába, úgyhogy ezúton is sűrűn elnézést kérek a kozmetikusomtól, viszont éppen a felkészülés időszakában jutott eszembe, hogy erről a kezelésről sem olvastam semmi lényegbevágót, csakúgy mint anno a gyantázásról. Mi lesz, ha odamegyek és a kiéhezett halak tőből leharapják a lábam...? Egyáltalán mit csinálnak azok a halak? Némi biológiai affinitással megerősítve a legelfogadhatóbb magyarázatként a kis halak ténykedésére egy "reszelő-szerű képződmény" szájban történő elhelyezkedése szolgált, ezzel a bátor tudattal mentem a szalonba.

Jelentem: a halpedikűr nem fájdalmas. Annyi történik mindössze, hogy érkezéskor az ember lábát lemossák, aztán belelógatja egy akváriumba, ahol kis halak úszkálnak, akik odasereglenek és gyakorlatilag észrevétlenül eszegetik az elhalt hámsejteket, ami halványan emlékeztet a csiklandós érzésre, de még az sem. A víz viszont hideg, úgyhogy ha valaki erre érzékenyebb, a felfázás garantált.

Idáig minden szép és jó, mert felsóhajthatnánk, hogy "végre egy fájdalommentes eljárás", viszont a hatásfoka is erőteljesen megkérdőjelezhető! A tényleges bőrkeményedéseket csak a profi pediűrös tudja eltávolítani pengés eszközével továbbra is, a halak azokhoz a részekhez hozzá sem érnek. Egy akváriumban két "maroknyi" halmunkatárs található, de az ő szorgalmuk sok tényező által befolyásolt, s nem biztos, hogy pont a mi lábunkon akarják csípkedni magukat. Vagyis minket. Legalábbis az én halaim eléggé tessék-lássék munkát végeztek, némelyik odáig merészkedett, hogy meg sem mozdult az akvárium alján, pedig élt - ezt ellenőriztem.

A halpedikűr tapasztalatom szerint inkább vicces, különleges, mint drámai változást eredményező kezelés, bár valószínűleg, ha naponta fél órát ülnék a halakkal, látható változásokon mennék keresztül, de ezt sajnos nem engedhetem meg magamnak. Így maradnak a hagyományos módszerek. És marad a fájdalom is.